danci blogja

Ez a nap is úgy indult, mint bármelyik másik hétköznap. Felkeltem, megmosakodtam, felöltöztem, megettem a műzlimet, majd Apa elvitt az iskolába. Nem is sejtettem, hogy életem egyik fordulópontjához érkeztem. A legelején le kell szögeznem, hogy 10 évvel ezelőtt történt mindez, valamikor 2000. decemberének elején. Közelgett már dec. 6., ám még senki sem volt olyan hűde nagy karácsonyi hangulatban. Apukám bekísért az iskolába, majd elköszönt és elindult dolgozni. Én kipakoltam a tanszereimet, és becsöngettek. 45 perc elteltével az osztályfőnököm, Ildikó néni megkért minket, hogy redezzük körbe a padokat és a székeket, majd üljünk le, ugyanis egy vendék jön hozzánk. Egyikünk sem tudta, hogy mégis ki lesz a látogató, ám őszinte izgalommal lestük az ajtót. Alig néhány perc elteltével belépett rajta A Mikulás. Osztálytársaim csillogó szemekkel tekintettek rá, ám nekem valami miatt rendkívül ismerős volt. Emlékszem, még rá is néztem Ildikó nénire, és láttam, hogy ő titkon engem figyel a szeme sarkából. Nem értettem miért.. De tudtam, hogy valami nem stimmel. Mikor megszólalt a Mikulás, akárhogy is torzította a hangját, az is rendkívül ismerős volt számomra. Ám még mindig nem állt össze a kép. Szép sorjában kihívott mindenkit. Osztálytársaim nagy része után rám is sor került. Ekkor a szakállas bácsi elé léptem. Láttam, hogy nagyon mosolyog. Tisztában voltam vele, hogy a Mikulás, aki több millió gyereknek visz ajándékot minden év decemberének 6. napján, minden kormobelire mosolyog, ám valami miatt máshogy viselkedett mikor én álltam vele szemben, mint mikor az osztálytársaim. Ismét rátekintettem osztályfőnökömre, és észrevettem, hogy ő is nagyon mosolyog. Ám még mindig nem értettem a dolgot.. Mikor átnyújtotta nekem az ajándékot, észrevettem valamit az egyik ujján. Nem mást, mint egy jeggyűrűt. Ebben nem is lenne semmi furcsa, hiszen a Télapónak ott van Télanyó. Én mégis kicsit furcsálltam, hogy pont olyan jeggyűrűje van, mint Édesapámnak. Ekkor már kezdtem gyanakodni, és visszaidéztem magamban az eddigi eseményeket. Az ismerős hang, az eltérő viselkedés mikor én következtem.. Lassan kezdett összeállni a kép. Valamint feltűnt még egy dolog. Éreztem a Mikulás parfümjét. Érdekes módon, Apukám és éppen olyat használt akkoriban. Bár rajta kívül még biztos sokan használták azt az illatot, de ez sem volt egy elhanyagolható tényező. Megköszöntem az ajándékot, és visszabandukoltam a helyemre. Leültem, és kétségek között tengődtem, míg a hátralévő néhány pajtásom megkapta az ajándékát. Nem sokkal később elköszönt tőlünk a látogató, és távozott. Ekkor én odamentem Ildikó nénihez, és közöltem vele, hogy szerintem Apukám volt a Mikulás. Emlékszem, hogy elmosolyodott, és azt válaszolta, hogy nem. Bár az a nem egy olyan nem volt azzal a mosollyal és hangvétellel, ami felért egy igennel. Viszont még túl fiatal voltam ahhoz, hogy erre rájöjjek. A nem az nem volt. Mindegy hogyan mondták. Ennek ellenére nem törődtem bele a dolgoba, és lassan biztossá vált bennem, hogy bizony Apa volt az. Aznap Anyukám jött értem az iskolába, és elújságoltam neki a történteket, hátha ő alátámasztja a feltételezésemet. Furcsa módon, mikor meséltem neki, hogy mi történt, ő is csak mosolygott. Miután a történet, és az elméletem végére értem, ő is azt mondta, hogy Apa nem lehetett a Mikulás, hiszen dolgozott. Mikor hazaértünk, Apa már otthon volt, és első dolgom volt megkérdezni, hogy valóban ő volt-e? Válaszul ismét csak egy mosolyt kaptam. Gyorsan leszögezném, hogy így a nap végére kezdett már nagyon elegem lenni ezekből mosolygásokból..:) Ám a mosoly után mondta nekem, hogy ő -mint már Anya is elmondta- dolgozott. Én mégis tudtam, hogy nem mondanak igazat, hisz láttam amit láttam. Ebben a fél napban oly sokszor végigpörgettem az eseményeket a fejemben, sokat gondolkodtam, és délután 4-5 körül már-már biztosan állíottam, hogy bizony az én Apukám volt a Mikulás. Ez az álláspont a fejemben azóta sem változott meg annak ellenére, hogy Apa sosem mondta el, hogy ő volt-e a Mikulás aznap a Mezőszél Utcai Általános Iskola 1.a osztályában vagy sem. Az évek során még jópárszor felmerült a kérdés, főleg az ünnepek közeledtével, és mindig csak az a bizonyos mosoly és a megszokott "nem" volt a válasz. Ám ahogy idősödtem, egyre árulkodóbbá vált számomra Apa testbeszéde. Így még ha soha nem is mondták ki, én tudom:) De talán jobb is így, hisz sokan úgy gondolják, hogy az a pillanat, mikor egy gyerek megtudja, hogy az ajándékokat nem a Mikulás, a Jézuska és a Nyuszi hozzá, egy fordulópont. Ezt pedig néhányan bizony elég rosszul viselik. Én aznap megtudtam ezt, és nincs bennem olyan kép, hogy észreveszem mikor a szüleim teszik be a fa alá az ajándékot. Ez így jobb. Ez így egyedibb. És sírás sem volt :D