danci blogja

Csak elérkezett ez a nap is. Az utolsó osztálykirándulás. Egy napsütéses őszi péntek délután gyülekezett osztályunk a pécsi autóbuszállomáson. A fél órás várakozás alatt mindenki saját baráti társaságával próbálta elütni az időt. Voltak akik az aznapi biosz témazárót ócsárolták, illetve olyanok is akik azokat, akik belógták. Szóba került természetesen az este is. Ki mit hozott, ki fog élni még holnap, stb. Ám lassan begördült a buszunk. Várakozásnak megfelelően alig fértünk el, így sokaknak végig kellett állniuk a több mint egy órás utat. No de sebaj. Amint elindultunk már is szisszentek a sörök. Ezt meglehetősen furcsán reagálták le azok az személyek, akik egy békés és nyugodt péntek délutáni útban reménykedtek Mecseknádasd felé. Azt hitték, hogy ez is olyan út lesz, mint akármelyik másik. De nem számoltak osztályunkkal. Végül is megérkeztünk nádasdra, ahol Nikolett már várt minket a buszmegállóban. Fontos megemlítenem, hogy Garai Nikolett a kedvenc(és egyetlen) mecseknádasdi osztálytársam, és nekik pincéjük van itt. Ezért is eshetett osztályfőnökünk választása nádasdra. Lecuccoltunk a szálláson, előkerültek az italok és mindenki próbálta gyorsan megalapozni a hangulatot. Persze most még csak óvatosan, hisz várt még ránk egy borkóstoló és a vacsi. Rövid időn belül tehát el is indultunk Nikiék pincéje felé, ahol jó néhány igen finom nedűt ízlelhettünk meg. A rafináltabbak természetesen extra körökben is részesülhettek, így kifejezetten jó hangulatban hagytuk el a pincét. Gyorsan vacsi és irány vissza a szállásra. Kezdődjön az este. Értelmetlen lenne megpróbálnom időrendben végigvezetni a dolgokat. Így meg se kockáztatom. Lényeg, hogy sok szép emlékkel gazdagodtunk, bár sokra csak reggel derítettünk fényt másoktól. Voltak Vicces dolgok, no meg érdekesek is. Voltak ilyen olyan italok, kajafalsh és kultúrált éjszakai étkezés, fényképek, melyek az este rekonstrukciójában mindig nagyon fontos szerepet játszanak, csoportkép az osztályfőnökünkkel, esések-kelések, forró tea melybe mindig került egy kis pálinka, ablakon közlekedés, valamint főzés svéd módra. Az este második felében már néhányan úgy gondolták akaratuktól függően vagy éppen függetlenül, hogy itt az ideje aludni. Ekkor a társaság két részre szakadt. Voltak akik nyugovóra tértek, és akadtak, akik továbbra is italozgattak és jól mulattak. Ez a két tevékenység egy időben és egy helyen néha nehezen kivitelezhető. Ekkor pedig esetenként felszínre kerülnek ellentétek. Ez most sem volt másként. Ám szó sem volt haragról, csupán a fáradtság okozta lobbanékonyság váltott ki most már igazán elhanyagolhatónak nevezhető nézeteltéréseket. De néha ilyen is kell. Mikorra a társaság egyik része már mélyen aludt, a másik fele még jobb állapotba került és a legtriviálisabb dolgok is viccesnek tűntek. Ekkor történt, hogy szerény személyemen is úrra lett az álmosság és a csíkszemek összezáródtak. Sajnos ez pont a konyha asztalon történt. Ez még alapjában nem is lenne olyan hű de nagy probléma, ám körülöttem ültek osztálytársaim még ébren, és illuminált állapotban lévő tagjai, akik úgy gondolták, hogy mindenképp meg kell tréfálni ezt a szegény fiúcskát, kinek mája már képtelen volt lebontani több alkoholt, minek következtében már-már maga a máj könyörgött a hipotalamusznak, hogy azonnal fújjon riadót, és hozzon álmot a szemére. A többiek -elmondásuk szerint- miután meggyőződtek arról, hogy a lehető legmélyebben alszom, fülembe kiabálás és hasonló kedves módszerek segítségével, elkezdtek erődöt ÉPÍTENI rám. Így tulajdonképpen én ALAPOZTAM meg az este hátralévő részét. A művészi vénája mindenkinek felszínre tört, így több kisebb-nagyobb nonfiguratív alkotás/építmény is megjelent a hátamon/fejemen. Valamikor 3-4 körül térhettem magamhoz, és bementem a szobába aludni. Édesapám 6:15 tájékán hívott, és kérdezte, hogy pontosan hol vagyunk, mivel lassan indulna értem Pécsről. Mielőtt valaki elgondolkodna azon, hogy vajon miért jön értem apa ilyen korán, elárulom, hogy 10 órára vitézi találkozóra kellett mennem, és előtte még emberi kinézetemet is vissza kellett nyernem. Na de vissza a főcselekményhez. Szóval kérdezte, hogy mi a pontos cím? Nekem abban a pillanatban az sem ment volna, hogy pontosan meghatározzam, hogy kinek az ágyában fekszem, így az utca és a házszám megnevezése teljes mértékben lehetetlennek tűnt. Tehát közöltem vele, hogy igazából fogalmam sincs. Mondta, hogy 10 perc múlva visszahív és addigra jó lenne tudnom. Ekkor összeszedtem minden maradék lelkierőmet, és felkeltem. Szerencsémre senki olyan nem volt ébren, aki tudná a címet. Így mit volt mit tenni, mehettem le az utca aljára a -50 fokban, korom sötétben, hulla fáradtan megnézni az utca nevét. Ezek után diadalittasan közöltem apával a frissen szerzett információt, ám hangjában nem éreztem azt a mérhetetlen büszkeséget, amely egy ilyen esemény után kijárna nekem. No mindegy, ezen gyorsan túltettem magam, és bementem kávézni. Ekkor már a többiek is ébredeztek lassan és szebbnél szebb tekintetek bukkantak elő a hálózsákokból. Aztán apa lassan odaért, és jöttünk haza.
Szerintem ez volt a legjobb osztálykirándulásunk, és az egyetlen ahol ágyban is aludtam. Még ha csak 1-1,5 órát is. Az elmúlt években mindig matracon vagy kanapén keltem reggel:D